Zajlik mostanában egy nehezen értelmezhető, kissé már szürreális vita az euró bevezetésének szükségességéről és lehetőségéről, amit nagyon sok szempontból nem értek.

Az euró bevezetése nem egy szabadon választott házi feladat, hanem az európai uniós csatlakozással vállalt szerződéses kötelezettség. Önmagában már az is sok mindent elmond egy országról, illetve az országot irányító mindenkori rezsimről, hogy mennyire veszi komolyan a saját nemzetközi kötelezettségvállalásait, de ennél azért sokkal összetettebb ez a közgazdasági kérdéskör.

Ha makrogazdasági szempontból nézem a kérdést, akkor azért nem érthető a vita, mert nincs valós gazdaságpolitikai hátrány, amit el kellene szenvednünk az euró bevezetése miatt. Ráadásul nincs valós gazdaságpolitikai előny sem, amit meg tudnánk tartani a forinthoz való ragaszkodással.

Kissé leegyszerűsítve a képletet: az euró bevezetésének tagadhatatlanul vannak egyszeri költségei, például a felkészüléshez kapcsolódóan és a bevezetés időpontja körül átmenetileg megemelkedő infláció. Emellett a monetáris politika elveszíti az eszközrendszerének egy részét is. Ráadásul az a vélt vagy valós automatizmus is megszűnik, ami a nagy külkereskedelmi hiánnyal rendelkező országok esetén a valuta automatikus leértékelődése segítségével segít (elvileg) a deficit kikorrigálásában. A másik oldalon jelen vannak az összehasonlíthatatlanul nagyobb stabilitás, a kiszámítható monetáris és árfolyamkörnyezet adta előnyök. Magyarország külkereskedelme jelentős részben az eurózóna tagországaival zajlik most is. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar külkereskedelem 70%-a belkereskedelemmé alakulna át az eurózónához való csatlakozásunkat követően. Mi is lenne ebben a hátrány?

Súlytalan ellenérv a „növekedési áldozat” vagyis az az állítás, hogy az euró bevezetésével az óhatatlanul is szigorúbbá váló monetáris és fiskális politika lassítja a gazdaság növekedését. Klasszikus példaként Szlovákiát szokták felhozni ennek az állításnak az alátámasztására, mondván, hogy nézzük meg, 2009 óta, amikor a szlovákok bevezették az eurót, mennyit hozott rajtuk az egy főre eső GDP tekintetében Magyarország. 2009-ben még 21%-kal volt magasabb az egy főre jutó szlovák nemzeti össztermék a magyarnál, miközben 2021-ben már „csak” 15%-kal. Hát persze!

Ha alaposan megvizsgáljuk az Eurostat adatait, akkor abból az derül ki, hogy Szlovákia 2006 és 2009 között húzott el igazán a magyar gazdaság mellett. Ez épp a szlovákiai euróbevezetés előkészítésének az időszaka volt, ekkor kellett a maastrichti kritériumokat teljesíteniük, biztosítani a stabil korona-árfolyamot, az alacsony kamatszintet, a 3% alatti költségvetési deficitet és a csökkenő államadósságot. Vagyis az a fajta stabilitásra való törekvés, amit az eurózóna elvár a tagországoktól egyáltalán nem biztos, hogy hátrányos növekedési szempontból. Ráadásul 2009 után a magyar gazdaság relatív fejlettségben csak 6 százalékponttal került közelebb a szlovákhoz. 12 év alatt 6 ponttal. Más szavakkal évente 0.5 százalékponttal. Ez az a „rettenetes áldozat”, amiről beszélünk …

Mit kell még feláldoznunk az euró oltárán? Hát, a lucrum camerae-t, vagyis a kamara hasznát, persze. A középkorban, amikor a királyi kamara visszavonta a forgalomban lévő aranypénzeket, hogy alacsonyabb nemesfém-tartalmú új érméket bocsásson ki helyette, akkor a különbségből származó haszon a királyi kincstárat, a kamarát illette. Ma ezt a kamara szerepét a jegybank, az alacsonyabb aranytartalmú érmék szerepét a folyamatosan leértékelődő forint tölti be. A kamara, vagyis a jegybank haszna pedig a költségvetést kellene, hogy gazdagítsa – kivéve azokat az eseteket, amikor a jegybank haszna alapítványokba vándorol és így „elveszíti közpénz jellegét”… Nos, a kamara haszna természetesen azonnal eltűnne, ha a hazai fizetőeszközt felváltaná a közös európai pénz. Mit szólna ehhez a Matolcsy-klán vajon?

Már csak a lucrum camarae vélt vagy valós veszélyeztetettsége miatt is van az egész euró-kérdéskörnek egy politikai vetülete is. Az euró bevezetésének folyamatos halogatása egyértelmű kritikai jelzés az Európai Unió működésével kapcsolatban a jelenlegi magyar kormányzat részéről. Meggyőződéses integráció-hívőként ezeket a kritikákat meglehetősen nevetségesnek tartom. Nem azt állítom természetesen, hogy az EU, vagy akár az eurózóna, ne adj’isten az Európai Központi Bank hibátlan szervezetek lennének, hibátlanul működnének. Természetesen messze nem ez a helyzet – tegyük hozzá: sajnos. Azt viszont állítom, hogy messze hatékonyabb, célorientáltabb és mindenekelőtt jóval kevésbé korrupt szervezetek, mint magyar megfelelőik. Nagyon furcsa „filmet” néz minden olyan hazai kormányzati vagy politikai szereplő, aki bármilyen vélt magyar kiválóság-tudat jegyében kritizálja ma Európát.

Magyarország a 2010-es évtized közepére nagyrészt teljesítette az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumokat – nem függetlenül a világgazdaság akkori pénzbőségétől és trükkök ezreitől... Mind az infláció, mind az általános kamatszint megfelelt az elvárásoknak. A költségvetés gyakorlatilag folyamatosan hozta a Maastrichtban elvárt, 3% alatti hiánycélt, az államadósság csökkenő pályán volt. Az árfolyam-stabilitással akkor is voltak gondok, de ezek orvosolhatóak lettek volna – megfelelő politikai akarat esetén. Ma, amikor azon övendezünk, hogy 390 alá bukott az euró árfolyama, tényleg komolyan fel lehet vetni azt a kérdést, hogy előnyös lett volna egy euró-átállás, mondjuk 300 és 310 közötti, fixált árfolyam mellett? Tényleg?

A 2010-es évtizedet nemcsak ezért tekinthetjük a magyar fejlődés szempontjából az elveszített lehetőségek évtizedének, hanem azért is, mert a következmények még nagyon sokáig velünk maradnak. Nagyon jó lenne, ha visszatérne a józan ész a magyar gazdaságpolitikába egyszer – nemcsak az euró megítélésnek a kérdésében, sok minden másban is. Nagy illúziókat nem kergetek ebben az ügyben (sem) természetesen. Ezzel együtt, örök optimistaként mi mást is mondhatnék (no meg nomen est omen, ugye): Keep our fingers crossed…

Üdv,

Goldfinger Ernő